Amikor a Bécsi Diplomáciai Akadémia frissen kézhez kapott diplomájával a kezemben felszálltam a Budapestre tartó vonatra, a jövővel kapcsolatos reményeimben két régi álom küzdött egymással. Az egyik az Ázsia iránti vonzódás volt, mely kamaszkorom óta rátelepedett olvasmányaimra, hobbijaimra és gyakran agyára ment a környezetemben lévőknek. A másik az a jóval ésszerűbb vágy volt, hogy valaha az ENSZ kötelékében dolgozhassak. Egyszer azt reméltem, hogy megcsípek egy nagy lehetőséget, mely mindkettőt valóra váltja, másszor vagy a diplomáciai munka, vagy az ázsiai kaland kerekedett felül, és én el sem tudtam képzelni az életet az aznap épp győzedelmeskedő fantázia nélkül.  Időnként pedig rám jött a teljes csüggedés, és láttam magam, amint kellő felkészültség hiányában elbocsátanak a Külügyminisztérium büféjének kávéfőzői állásából.

​

Vágyam azonban beteljesült, és miután először a bécsi ENSZ-központban, majd pedig az EBESZ kiküldötteként Bosznia-Hercegovinában dolgoztam néhány évig, újabb álom megvalósításán kezdtem el szorgoskodni: hogy többé ne kelljen nemzetközi diplomáciai szervezetek kötelékében dolgoznom. A rá következő tizenöt évben voltam tolmács, főiskolai tanár, a HVG sanghaji tudósítója, vezetési tanácsadó, coach, egyetemi előadó és tréner. Csináltam mindezt úgy, hogy Sanghajból ingáztam több, mint húsz ázsiai, európai és amerikai helyszínre, a munkák során megismert nációk, foglalkozások és nevek száma pedig végképp meghaladja a memóriám határait. Szakmámra nézve az utóbbi évtizedben megállapodtam a vezetési tanácsadó és coach megnevezés mellett. Jobbára multik menedzsereit segítem a kulturális határokon átívelő vezetői feladatok jobb elvégzésében, emelett írok és egyetemen tanítok. 

​

Mielőtt mindez akár a legvadabb vágyálmaimban megfordulhatott volna a fejemben, az ELTE Bölcsészettudományi Karán jártam filozófia és angol szakokra, ezt követően pedig a CEU-n, majd a már említett Bécsi Diplomáciai Akadémián tanultam nemzetközi kapcsolatokat. 2001-ben, boszniai munkám során térdig érő sártengerben kellett kereket cserélnem az EBESZ hivatali dzsipjén, kék öltönyben. Ezen trauma hatására kezdtem el lejegyezni olyan helyzeteket és történeteket, melyeket magam is nehezen hinnék el, ha egy hozzám hasonlóan anekdotázó természetű barátom mesélné el őket. Pedig többször is utánanéztem és -kérdeztem: majdnem pontosan úgy volt minden, ahogyan az „Ez a város egy távoli bolygó” című könyvben leírtam.